Kedves látogatóim!

Ez a blog betellett, képeket már nem tudok ide felrakni, új blogom, hasonló kinézettel itt található.

Tea hajnalban!

Nincsen jobb egy hajnali teázásnál, jó citromossal, ilyenkor a megfázások idején.

Nem filteres teából, hanem igazi teafűből készítve.

Jó teához természetesen megfelelő pohár illik, Londonból leptek meg ezzel karácsonyra, arrafelé tudják, hogy a politika és az üzlet az bizony összefonódik, jó politika jó üzlet, rossz politika: "terrorista az illető".

Pedig  az ilyen lefedős bögrének talán itt is lenne keletje, pár család megélne belőle, és kettővel máris kevesebb munkahely kellene a millióból.

Nem beszélve arról, hogy milyen jól mutat itt a számítógépnél, amely üresjáratban mindig az előző évben készült képeket vetíti, és jó nézegetni.

Közben kortyolgatni az English teát, ami ugye sosem volt, de mindenki úgy tudja, hogy az angol tea a legjobb, ami Ceylonban termett. :-)

Legyen békés napotok.

Igyatok teát!

Paplanyos

Abból táplálkozik amit megéltem és büszke vagyok rá.

Azon töprengtem, ha most katonaként kellene feladatot végrehajtanom, akkor honnét lenne a munícióm?

Természetesen onnét, ahol katonai pályámat töltöttem, másoknak meg más helyekről, van aki felvállalja, van aki szégyenli, van ami szégyenletes, de a saját katonai pályámon, mint katona szakember semmi szégyellni valót nem találok, és azok sem akik velem együtt szolgáltak Tapolcán a rakétadandárnál.

Milyen szellemiség volt ott?

Honnét származtak a gyökerei?

Erről majd talán később, először a szellemiségről.

Mit kaptam a rakétadandártól?

Két szóval írhatom le: új egyéniséget

Annyit tudtam róla, míg meg nem jártam, hogy mindenkinek  lúdbőrözött a háta, amikor a nevét emlegették. Dehát miért? Erre még nem kaptam feleletet.

Engedtessék meg nekem, hogy  bemutassam a szörnyű helyet:

Bajtársaim!

Rend! Fegyelem! Munka!

Patika tisztaságú legénységi étkezde, virágokkal díszített közlekedő utak, sehol egy eldobott csikk, mindenütt az egész laktanyában példás rend és tisztaság. Még a telephelyeken is virágok, vágott sövények.

Alakzatban közlekedő katonák. Tisztelgés és tisztelgés fogadás. Nincs zsebre dugott kezű csellengő katona.

A tantermek tágasak, kiváló szemléltető eszközökkel.

A foglalkozások megtartása kötelező, az ellenőrzések folyamatosak, az egész rakétadandár a feladatok visszaellenőrzéséről szól.

Nincsenek sumákolások, nem maradnak el foglalkozások. A reggeli torna mindenki számára kötelező.

Az étkezdékben ellenőrző mérlegek vannak, a parancsnok naponta szemléli a legénységi konyhát, szinte mániákus a rend megkövetelésében, az étkeket megkóstolja és jaj a szakácsnak ha héjas krumpli kerül, vagy ízetlen az étel.

Minden tevékenység napirend szerint zajlik, és szigorúan betartva, ifjúsági klubok működnek kantinokkal.

Élsportolásra van lehetőség, katonai versenyek megtartása rendszeres, sor és hivatásos egyaránt részt vesz rajta.

Ha katonaként kellene cselekednem, kizárólag abban a szellemben tudnák cselekedni ami  itt ragadt rám amit itt szedtem fel. Képtelen lennék ezen túllépni.

Megszoktam a rendet a fegyelmet, a kulturált környezetet, mert ezt követelték tőlem kőkeményen, ahogy katonáknál szokás, ahogy nálunk szokás volt.

Bátran írom le ezeket a szavakat, mert kétségbe csak azok vonják akik soha nem szolgáltak a rakétadandárnál. Akik ott voltak azok megerősítik, mert átérezték annak a szellemiségnek fontosságát ami áthatotta az egész alakulatot.

Rend és fegyelem!

Csak ezt a szellemiséget tudom tovább adni, mert ezt plántálták belém.

Paplanyos

Ezt még soha nem írtam le, mert nem írni kell, hanem érezni. Az érzés pedig állandó, ott van az emberben belül.

Szerintem nincsen olyan ember a földön aki ne szeretné a hazáját, a földet, ahová született.

A gyakori költözések gyerekkoromban mindig keserű honvágyat keltettek az elhagyott barátok, ismerősök, táj után. Éjjeleken sírtam a visszavágyódástól.

Mezítelen lábam visszavágyta az utak meleg porát, vágytam a barátok játékát, az állatok melegét, az emberek simogatását, meséit.

Szeretem a hazám!

Mikor felnőttem, úgy éreztem, katonaként is megteszek érte bármit, akár életem is adom érte.

A hazámért lettem katona. Ma is katonának mennék, ma is az vagyok lélekben.

Szeretem a hazám!

Mert gyönyörű!

Mert itt élek, mert mikor átléptem határait, ide vágytam vissza, és mikor visszajöttem, érte lett könnyes a szemem.

Szeretem a hazámat!

Hazám szeretete nem külsőség, nem mutatott jelképek, hazám szeretete bennem van.

Paplanyos

Árpi -  suttogta Édesanyám hajnalban, nyöszörgésemre oda is jött a sötétben és megrázta a vállam:

- Kelj fel fiam, indulni kellene.

Kibotorkáltam a konyhába ahol világított halványan a petróleumlámpa, anyám öltözködött, én is kapkodtam magamra a ruhákat. Tél volt, december és nagyon hideg  a lakásban, ilyenkor még nem volt begyújtva, a szobában kályha sem volt.

Felvettem a mackó nadrágot, harisnyát húztam rá, majd erre egy posztó nadrágot, pulóvereket és nagykabátot, ekkor már anyám az ajtóban állt a zseblámpával, engem várt.

Elfújta a petróleumlámpa lángját és elindultunk a csikorgó hidegben. A hold világított az ellapátolt ösvényen.

Hajnali négy óra volt, az asztalos műhelybe és a kovácsműhelybe mentünk befűteni.

Édesanyám minden munkát elvállalt, az ő élete arról szólt, hogy hajnalban felkelt és estig dolgozott.

Félt!

Már este megkért, hogy hajnalban kísérjem el, mert én bátor vagyok és férfi, tizenhárom éves, ha vele vagyok, ő nem fél.

Ezért keltett fel, és tapostuk az ösvényt, ő ment elől én meg a "bátor" utána.

A tsz udvarban voltak a műhelyek, a kastély mellett mentünk el, Szegedi Róza élt itt egykoron.

Egy dobkályhába kellett fűrészport rakni, közében egy lyukat hagyva széles vascső által, körbedöngölte anyám, olajjal itatta át, majd rá a tetőt és felülről gyújtotta el, szép lassan égett és reggel hatra mire jöttek az asztalosok, ontotta a meleget.

A kovácsműhelyben is hasonlóan kellett tüzet rakni.

Még édesanyám ezeket rendezte, átszoktam menni a műhelyek mellett lévő tehénistállóba. Ott mindig világítottak a légypiszoktól sárgás villanyégők. Jó meleg volt, a tehenek kérődztek, legtöbb még eldőlve a szalmán, némelyik böccentett, van amelyik lábát széttéve éppen pisált, ügyesen kellett elugrani, no meg ha pottyantott, akkor is.

Megsimogattam a kisborjúkat.

Visszamentem édesanyámhoz, rám nézett:

- Na megvannak a tehenek? Menjél haza, feküdj vissza, majd ébresztelek bennetek.

Hazaindultam, és most már elárulom, rettegtem, féltem a sötétben, a havas fák amint reccsentek, megrémültem.

A kutyák barátságosan vakkantottak, a falu összes kutyája a haverom volt.

Sötétben tapogatóztam be a lakásba, nem gyújtottam lámpát, csak ledobáltam magamról a ruhákat a konyhában lévő kanapéra, a mackót és a harisnyát magamon hagytam, úgy mentem be szobába ahol két ágy volt.

Egyiken anyám és a húgom aludt, a másikon a bátyám és én, visszabújtam a jó meleg dunyha alá, még egy darabig hallgattam az egerek futkározását a padláson és elaludtam.

Majd újra anyánk hangja ébresztett.

- Keljetek fel, hét óra mindjárt indulni kell az iskolába!

- Piros már?

- Olyan piros már mint a cseresznye, gyertek hallgassátok miként pattog a tűz.

Kimentünk a konyhába és valóban pirosan izzott a kályha platnija, ontotta a jó meleget. Ez a mozdulat életem végéig megmarad bennem.

A fazékban sercegett a meleg víz, öntöttünk a lavorba, rá hideget megmosakodtunk, felöltöztünk.

Addigra édesanyánk oda készítette az asztalra a tejeskávét, és kalácsot, ízét ma is érzem, de nem ittam azóta.

A petróleumlámpa világított, könyvet tettem magam elé, akkor szoktam rá, hogy olvassak evés közben.

Majd elindultunk a bátyámmal a szomszéd faluba gyalog iskolába, két kilométerre.

Húgunk alsós volt, ő a közeli, helyi iskolába indult később.

Aztán hazamentünk délután, szánkóztunk, játszottunk, majd a sötét beálltával a konyhában éltük az életünk, jó meleg volt, beszélgettünk olvastunk, vidámak és boldogok voltunk, közeledett a karácsony.

Ha ma két napra vissza kellene költöznöm olyan körülmények közé, talán meg is bolondulnék, nem hiszem, hogy kibírnám azt ami akkor az életünk volt.

Ma hajnalban mikor kinéztem és esett a hó, erre gondoltam.

Mikor megmosakodtam, egy mozdulattal engedve a meleg vizet, a fazékban forralt víz hangja jutott eszembe.

Mikor a konyhában kávét ittam, és a nappaliba jőve kapcsolgattam villanyt, a petróleumlámpára gondoltam.

Mikor a radiátor ontotta a meleget, a kályhára gondoltam.

Mikor a garázshoz mentem a csikorgó hóban, édesanyámra gondoltam, aki engem vitt magával, hogy ne féljen, és én féltem!

Aztán mintha hallottam volna a hangját:

- Gyertek gyerekek, piros már!

Paplanyos

Kinek, mi köze hozzá?

Nem tudom ezt miért kellene leírni, írásba adni?

Isten óvjon azoktól akik ezt szinte naponta írják le.

Én tudom, hogy milyen érzés itt álldogálni.

Itt élni!

Engem ne sajnáljon senki, és főleg ne sajnáljon le. Ne merjen az én érzéseimmel játszani. Nem játék.

Nekem is hazám.

Paplanyos